Bélu cikke az Unitárius Közlönyben

Nyomkeresők és úttörők Németországban

Európa egyik legrégibb városában, a lutheri reformáció szempontjából is kiemelkedő jelentőségű Wormsban tartották a németországi unitáriusok találkozóját, a 29. Unitárius Napokat (29. Unitariertag) május 22-25. között. Ez alkalommal a központi téma a jelekből való olvasás és a szabadelvű, radikálisan toleráns unitáriusok útkeresése volt a mai Németországban (Spure lesen, Wege bauen). Erdélyi unitáriusként nem csupán a közhelynek számító német szervezettség és civilizált munkalégkör volt rám pozitív hatással, mivel amit a több mint kétszáz idős és fiatal, kisgyermek és aggkorú unitárius között megtapasztaltam, felülmúlta várakozásaimat: a legnemesebb értelemben vett kedvességet, nyitottságot, az unitarizmus iránti őszinte elkötelezettséget láthattam.

A kétezernél több főt számláló unitárius közösség az ország nagy területén szétszórva, kis csoportokból, közösségekből áll, rendszerint világi vezetéssel, lelkész nélkül éli meg az unitárius valláserkölcsi értékeket. Erdélyi unitáriusként nem éreztem magam idegennek. Bár történelmileg nincs sok kapcsolódási pont, a kulturális, társadalmi, gazdasági különbözőségek ellenére a lelkiismereti szabadság, a demokratikus vezetés, társadalmi igazságosság, előítéletek nélküli magatartás, a másként gondolkodók vagy a többségtől eltérő faji, etnikai, nemi orientációjú személyek és közösségek megbélyegzése elleni harc, továbbá a hit, spiritualitás és vallásosság kérdéseiben az egyéni felelősség és kényszermentesség elveinek nem csupán hangoztatása, hanem megélése mind-mind arról győztek meg, hogy világszemléleti és a szentség keresésének kérdéseiben az erdélyi unitarizmus és a németországi unitarizmus közös alapokon áll.

A találkozó első napján zajlott a közgyűlés, amely két nagyon fontos, és Kelet-Európára nézve példaértékű döntést hozott. Az első a szervezet névváltoztatására vonatkozott. Tudni kell, hogy a német unitáriusok között a II. világháború idején nem kevesen voltak, akik kiszolgálták és támogatták a náci rendszert. Ezzel a terhes múlttal most is bátran szembenéztek, és újra elkötelezték magukat az iránt, hogy unitáriusokként nem akarnak egy etnikailag behatárolt közösség lenni, még névleg sem. A Német Unitáriusok elnevezés helyett hivatalosan is Szabadelvű Unitáriusok nevet vették fel, elhagyva a „német” jelzőt. A másik jelentős döntése a közgyűlésnek az volt, hogy az unitárius közösségek (az egyház kifejezést joggal kerülik egy olyan országban, ahol a katolikus és evangélikus egyháznak még mindig nagy befolyása van a közintézményekre és a politikára, és nem liberalizmusukról, toleranciájukról híresek) megengedik a más felekezetűeknek azt, hogy teljes joggal az unitárius vallásos közösségek tagjai is lehessenek. A „senki sem szolgálhat két úrnak” gondolatnak megfelelő ellenvetéseket a közgyűlés azzal utasította el, hogy mint unitáriusok, akik a lelkiismereti szabadságot hirdetik, ellenmondanának saját hivatásuknak és céljaiknak, ha a csatlakozni kívánóktól kizárólagosságot követelnének, azaz hogy kiváljanak egy bármilyen más vallásos közösségből vagy egyházból.

A konferencia következő napjaiban a szimbolikus „unitárius cipő” került középpontba. Egyénenként és mint unitárius közösségek tagjai, válaszokat kerestünk arra, hogy hol tartunk, hová akarunk jutni, hol szorít, mint kinőtt cipő, a vallásunk, milyen változtatásokat kellene eszközölnünk annak érdekében, hogy 2015-ben is időszerű és tartalommal telített lehessen az unitárius eszme.

Mint ahogyan a legtöbb unitárius összejövetelről, Wormsból is több kérdéssel tértem vissza Erdélybe, ugyanis az amerikai unitárius és holland remonstráns tükörbe nézés mellett most alkalom nyílt a németországi unitarizmus tükre által is rátekintenem erdélyi vallásunkra. Vajon képesek lennénk-e a hagyományaink tisztelete és megőrzése mellett egy olyan radikális nyitásra és kinyílásra az etnikailag behatárolt és beszűkített magyar unitarizmusunkból, amely a kelet-európai körülmények között szabadelvű, radikális, haladó és befogadó közösséggé emelhet minket? És vajon megérné-e a mellettünk és velünk élő keresztény egyházak kemény orrú, egy számmal kisebb, vándorlásra és nyomkeresésre alkalmatlan cipőjétől sok évszázadnyi „alkalmazkodás” után elszakadni, és felhúzni a hétmérföldes unitárius csizmát, amelynek spanyol a talpa (Szervét mester munkája), olasz a sarka (Blandrata doktor műve), és szász-magyar az orra (Dávid Ferenc újító lelkülete)? Vajon megéri-e nyomokat keresni és új ösvényeket kitaposni? Szerintem megér egy újabb próbálkozást. És egy újabbat. És egy újabbat...

Jakabházi Béla-Botond, lelkész