Jakabházi
Béla-Botond
Reménytelen
Szerelem?!
„...ki
taszítja el nekünk a keresztény limlomot az Úr sírja elől” (Kurt Marti)
Ahogyan a születésnapi szórakozások vagy éppen a temetések
utáni vendéglátás lejártával az ünnepélyes ebédet a mosogatás követi, és ahogy
az ünnepi ebédlőkészlet helyett ismét a megszokott, kopott és megrepedezett
csészénkből iszunk, úgy a húsvét megünneplését is takarítás követi, mégpedig
elmaradhatatlanul. Életünk, mint mindig, az ünnep után visszakerül a hétköznapi
kerékvágásába, a megszokottba, és a mindennapok banalitásai közepette a
pillanatnak, az itt és most-nak a szentségét, súlyos jelentőségét nincs időnk
felismerni és megélni. Pedig ennek nem kell feltétlenül e régi forgatókönyv
szerint történnie. Igaz, a rendkívülien fontos, extázissal telített percek és
órák, vagy éppen a lélek sötét éjszakájának gyötrődései után a biztonságot
éppen a hétköznapi, az ún. profán ígéri. Csakhogy az emberi élet egy pillanata
sem profán, megszokott vagy „átlagos”. Az ünnep, a spirituális élmény, a
szenttel való találkozás elragadtatása, akárcsak Mózes Hóreb-hegyi élménye,
rövid ideg tart, és arra hivatott, hogy elindítson egy bennünk szunnyadó
folyamatot. De az átalakulás misztériuma
nem az istenséggel való közvetlen tapasztalás meglepő és sorsfordító
pillanataiban történik, hanem csendben, rejtetten, a feszültségekkel és
bizonytalansággal teli hétköznapokban. Az atléták a megerőltető, az
izomszakadás határáig nyújtott edzéseik között időt adnak testüknek a
megújulásra, izmaik a pihenés alatt erősödnek. A szervezetnek szüksége van erre
a csendre, nyugalomra ahhoz, hogy majd nagyobb állóképességet és erőnléti
szintet tudjon elérni. Ugyanígy a szentségre vágyó embernek is az ünnep öröme
és rendkívülisége után szüksége van arra a csendre, a „takarítás időszakára”,
amikor a rendkívüli élmények és az élet szent pillanatai a helyükre kerülnek.
Ehhez kell az idő, a megnyugvás, a szemlélődő ima, melyben nem az a célunk, hogy
megszólítsuk az Istent, hanem hogy feltételek nélkül belehulljunk az istenség
szeretetébe. Ez a feltétel nélküli bizalom a legtöbbször azonban ellentmond
mindannak, amit ösztöneink és kultúránk elhitet velünk. Ezért kell ellenállásra
számítanunk, arra, hogy amit az énünknek nevezünk foggal-körömmel fog küzdeni
azért, hogy saját akaratát érvényesítse, és hogy egy pillanatra se adja ki a
kezéből az irányítást. Az ego sikeres akar lenni, fontos akar lenni, tervei
vannak, forgatókönyvei és túlélési stratégiái. Állandóan lefoglalja magát valós
vagy vélt fenyegetések elhárításával. És mindenképpen, valahogy, bárhogy,
egyedi, eredeti és jelentőségteljes akar lenni. Ilyenkor Isten csendesen vár,
nem erőltetheti rá magát amúgy is túlzsúfolt elmékre és szívekre. Az elcsendesülő,
szemlélődő imádkozásban azonban helyet hagyunk életünkben a szentségnek,
ezáltal pedig kiengedjük kezünkből az irányítást. Ezt a félelmetes, gyötrelmes
belső utat járta és járja minden szent és misztikus. Félelmetes út azért, mert
nem tudjuk, hogy hová vezet. Gyötrelmes, mert amit eddig fontosnak tartottunk,
jelentéktelenné válhat, ami nélkül nem tudtuk elképzelni életünket, megtanuljuk
nélkülözni, és amit életünk céljáról gondoltunk, az átértelmeződik. A
szemlélődő imádkozás illúzióromboló. Felfedi szándékainkat, énközpontúságunk
zsarnokságát, a mindennapi gondolkodásunk szánalmas körkörösségét.
Gyakorlatilag a kontroll és az irányítás átadására ösztönöz, ami minden
alkalommal szorongással jár. Az egónk a szentségre való áthangolódást halálos fenyegetésként
értelmezi, joggal. Aminek meg kell halnia, az az énközpontúság, az érvényesülés
és a siker boldogságot ígérő reményének a szétoszlatása, ami szinte
elviselhetetlen terhet jelenthet. Erről mondja Jézus, hogy aki meg akarja
tartani életét, elveszíti azt – vagyis aki a teljes életre vágyik, annak
identitását a szentség tükrében, Istenben kell keresnie, és nem a saját
akaratának és szándékainak a tükörképében. A rókáknak vackuk van, a madaraknak
fészkük, csak az embernek nincs előre elrendelt helye a természetben – tanítja
a Mester. Mégis az otthon, a fészek gondolata körül forog szinte a teljes
életünk. Ezért tud megtartó erő lenni a család, és ezért védelmezzük
szeretteinket életünk árán is. De ugyancsak ez az oka annak, hogy olyan
szenvedélyes érzelmek mozgat meg bennünk pl. a nemzeti öntudatunk – az otthont
és a biztonságot jelenti számunkra. Holott nyugalmat és biztonságot csak
időlegesen és nagy áldozatok árán érhetünk el. Oltalmat valóban jelenthet a
család, a törzs vagy a nemzet, kiszámíthatóságot nyújthat a napi, heti és éves
rutin, a dolgos hétköznapok és az azokat megszakító ünnepek, vagy a világ és az
emberi élet szentre és profánra való felosztása. Biztonságot és egy koherens
világképet nyújthat egy vallási közösséghez való tartozás, a tudományban való
elmerülés, a politikai elkötelezettség, továbbá a biztonságot szolgálják (ezért
gyakran lehetetlen feladat kihúzni a méregfogát) az előítéletek, az
ideggyűlölet és a rasszizmus. És ennél még sajnálatosabb módon, biztonságot és
megnyugvást jelent minden rossz szokás, az alkohol és a dohány, sőt a
legártatlanabb szükségleteink, mint az evés és a társak támogatása is tölthet
be vigasztaló funkciót. Mindezek, függetlenül, hogy miként ítélnénk meg
erkölcsileg vagy a fizikai és lelki egészségünkre nézve, olyan keretet és
alapot biztosítanak, amelyekhez újra és újra vissza lehet térni, ideig-óráig
vigaszt, erősítést nyújthatnak, és értelmet adnak az életnek szorongásaink
közepette. Lehet, hogy ennél nem is lehet több az ember, és lehet, hogy minden
tanítás és tevékenység végső soron vigasztalás az emberi élet alapvető
kiszámíthatatlanságára és a boldogságunk törékenységére. És mégis. A világ
assziszi ferencei, teréz anyái, nelson mandelái azt mutatják, hogy az ember
lehet több ennél: lehet szent. De ehhez alázatos, kitartó és őszinte lelki
életre lesz szükségünk, hogy felszabaduljunk annak kényszere alól, hogy
bizonyítsuk azt, mennyire megfelelőek vagy megvilágosodottak vagyunk, vagy hogy
mennyire ismerjük Istent. A lelkiség útja nem diadalmenet, és tele van alázatra
tanító eseményekkel. Ezek jó esetben megnyitják szívünk a valóság iránt, rossz
esetben ingerlékeny, dühös és kicsinyes lényekké fokoz le.
Nagypéntek és
húsvét megerősített abban, hogy az istenség önmagát adja hozzá az emberi
életünkhöz, a kereszt egyszerre kínzóeszköz és a megváltás jelképeként az
emberi élet alapvetően ellenmondásos voltára emlékeztetett, a megtörtségében is
áldott életre. Húsvét után talán egyetlen bizonyítékunk az üres sírkamra,
amelynek bejárata elől a húsvéti mítosz szerint a követ elhengerítették. Húsvét
reggelén ez az első jele annak, hogy valami rendkívüli történt. De vajon készek
vagyunk-e az üres sír feszültségével élni? A mindennapi tapasztalat azt
mutatja, hogy nem nagyon. Az élet és halál elválaszthatatlansága, az isteni
megtestesülést a Valóságban, beleértve életünket, feszültség lengi körül, amit
az emberi szív nehezen akar elviselni. Az üres sírkamra látványa megoldhatatlan
rejtély, ezért jobbára nyomasztó. Ezért tűnik megoldásnak az eredeti kő helyett
a költő által említett „keresztény limlomot” odahengeríteni a sír elé:
hitvallásokat és dogmákat, a megváltó szeretet evangéliuma helyett a megváltó
erőszak egyetemesen emberi téveszméjét, a helyettes elégtétel és a bűnbak
motívumát, és sorolhatnánk.
S lassan a kő mintha visszakerülne a sírkamra
bejáratához. Lassan kezdünk ismét kételkedni a feltételek nélküli szeretet
istenében, és a valóság, az itt és most-ban megtestesülő szentség helyett egy
patriarchális, szánalmasan szúk határok között megnyilvánuló személyiség-istenség
kényuralma alatt véljük találni magunkat. Lassan újra indul a „meg kell
felelnem az istennek, különben...” nevű játszma, a szégyennel és bűntudattal
sújtó lelkület. Az Úr sírja elé ismét a vallásos limlomjainkat gördítjük. Ezek
a kézenfekvő lelkiség-pótlékok a megszokott, mindig előkapható vallási
konzervek, a bűn-elméletek és üdvtanok, beleértve a sajátunknak tartott ún.
jellem általi üdvözülésnek az illúzióját.
Minden nemzedék és egyén saját lelki-spirituális
tudatszintjének megfelelően értelmezte és élte meg a húsvéti misztériumot, és
minden kor és társadalom a saját képmására gyártott limlomokkal akarta
elrejteni az üres sír rettenetét és reményét. Az egocentrikus elme a megváltást
a személyes én, az egyéni élet örökéletbe való átültetésében látta, a törzsi
gondolkodású, etnocentrikus gondolkodás egy kiválasztott, de mindig saját
csoport kiválóságában kereste a megváltást. A racionális elme gyermeki
butaságként elutasította a mítosz nyelvén áthagyományozott történetet. És ezen
túl már nemigen merészkedtünk. A reformáció és a felvilágosodás áldásait
méltatva lassan megfeledkeztünk a közvetítő nélküli (szentírások, papság,
intézmény-egyházak) szentségélmény fontosságáról. Féltünk a misztikusok
költeményétől, akik a szenvedélyes szentség iránti vágyukat a szerelem
fogalmaival tolmácsolják. Megijedtünk, mert ezek az istenség jelenvalóságának
tudatában élő szentek azzal szembesítettek, hogy minden közvetlen
Isten-tapasztalat kiszámíthatatlan, ezért intézményesen nem is irányítható. A
jézusi életmód és a Léleknek való engedelmesség helyett szabálykövetés és
társadalmi megfelelés lett. Ezzel ellentétben a kontemplatív állapot az
istenséghez való elszakíthatatlan tartozás élménye, melyben otthonra a
szentségben találunk, a külső körülményektől függetlenül. Ilyen értelemben
misztikus jellegű a tapasztalat, ami nem valami paranormális értelemben
rendkívüli tapasztalatra utal, hanem az istenséggel való belső összetartozás és
elválaszthatatlan egység tapasztalati tudásáról.
Az ünnep után
fontos még egyszer visszatérni a húsvéti élményhez, és közben polcra tenni a
másodkézből kapott isten-tapasztalatot. A középkori, de a kortárs muszlim,
keleti és keresztény misztikusok (pl. Merton, Keating, Rohr, Finley) meglepően
hasonlóan gondolkodnak Istenről, és a hozzá fűződő kapcsolatról. Az
költészetben az istenes versek szerelmes versek. A teljesség iránti vágy,
melyet csak a szentség megtapasztalása elégíthet ki, nem helyettesíthető sem
teológiai fejtegetésekkel, sem a szent iratok tanulmányozásával. Átalakuláshoz
csak az élmény vezethet, akárcsak a szerelemben, az érzelmet nekünk kell
megtapasztalnunk, megélnünk, be- és ki lélegeznünk minden gyönyörével és
gyötrelmével. A misztikus ember az, aki szerelmes a szentségbe. És milyen a
misztikusok istene? Mint a reménytelen szerelmes, aki állandóan és kétségbeesve
keresi szerelmét. Ilyen Isten, reménytelenül szerelmes az emberbe, nem távolról
szemlélődő, érzelmileg be nem vonódott hatalom, hanem az emberi korlátai közé
szorított Lélek, aki teljesen és végérvényesen adja magát hozzá sorsunkhoz. Ez
a titok válik nyilvánvalóvá
húsvétkor, és ez a felismerés vonz az ünnepet követő időben is a szentség felé.
Isten, mint reménytelen szerelmes hív minket egy
olyan egységre, amelyben elsimulnak a kettősségek, és értelmét veszíti az én-ember
és Te-Isten elválasztása. Hív „egy olyan útra, amelyet nem értünk, egy olyan a
találkozásra, amelynek a helyszínét nem találjuk. Csak keressük és kutatjuk. A
csend nem édenkerti örömökkel jár, hanem egy rettenetes ürességérzettel. Isten
magunkra hagy, a kifosztottság érzésével. Ami a kezdetben imáinkban
lelkesített, most lehangolóan felszínesnek és hiteltelennek tűnik Isten színe
előtt. Csupán azt tehetjük, hogy teljesen és egészen odaadjuk magunkat
kegyelmének. Csupán azt tehetjük, hogy várjunk a sötétben és kiáltunk a
szabadításunkért. Csupán bízhatunk abban, hogy Isten szeretete előtt számításba
sem kerül a gyarlóságunk. Csupán hitetünk Benne” (J. Finley). Jobb ezért, ha minél kevesebb
vacakhoz ragaszkodik a szívünk, hogy annál nagyobb teret és mélységet
tölthessen be életünkben a valóság Istene. Ezért kezdd el és folytasd a
takarítást, dobd ki a limlomot, hogy élni tudj Isten érthetetlen
ragaszkodásának és szerelmének tudatában. Éld meg a misztikusok átalakító és
ijesztő paradoxonját: a kölcsönösen reménytelennek tűnő, ember-Isten szerelem
titokzatos hatalmát!
