Jakabházi Béla-Botond

Reménytelen Szerelem?!

„...ki taszítja el nekünk a keresztény limlomot az Úr sírja elől” (Kurt Marti)

Ahogyan a születésnapi szórakozások vagy éppen a temetések utáni vendéglátás lejártával az ünnepélyes ebédet a mosogatás követi, és ahogy az ünnepi ebédlőkészlet helyett ismét a megszokott, kopott és megrepedezett csészénkből iszunk, úgy a húsvét megünneplését is takarítás követi, mégpedig elmaradhatatlanul. Életünk, mint mindig, az ünnep után visszakerül a hétköznapi kerékvágásába, a megszokottba, és a mindennapok banalitásai közepette a pillanatnak, az itt és most-nak a szentségét, súlyos jelentőségét nincs időnk felismerni és megélni. Pedig ennek nem kell feltétlenül e régi forgatókönyv szerint történnie. Igaz, a rendkívülien fontos, extázissal telített percek és órák, vagy éppen a lélek sötét éjszakájának gyötrődései után a biztonságot éppen a hétköznapi, az ún. profán ígéri. Csakhogy az emberi élet egy pillanata sem profán, megszokott vagy „átlagos”. Az ünnep, a spirituális élmény, a szenttel való találkozás elragadtatása, akárcsak Mózes Hóreb-hegyi élménye, rövid ideg tart, és arra hivatott, hogy elindítson egy bennünk szunnyadó folyamatot. De az átalakulás misztériuma nem az istenséggel való közvetlen tapasztalás meglepő és sorsfordító pillanataiban történik, hanem csendben, rejtetten, a feszültségekkel és bizonytalansággal teli hétköznapokban. Az atléták a megerőltető, az izomszakadás határáig nyújtott edzéseik között időt adnak testüknek a megújulásra, izmaik a pihenés alatt erősödnek. A szervezetnek szüksége van erre a csendre, nyugalomra ahhoz, hogy majd nagyobb állóképességet és erőnléti szintet tudjon elérni. Ugyanígy a szentségre vágyó embernek is az ünnep öröme és rendkívülisége után szüksége van arra a csendre, a „takarítás időszakára”, amikor a rendkívüli élmények és az élet szent pillanatai a helyükre kerülnek. Ehhez kell az idő, a megnyugvás, a szemlélődő ima, melyben nem az a célunk, hogy megszólítsuk az Istent, hanem hogy feltételek nélkül belehulljunk az istenség szeretetébe. Ez a feltétel nélküli bizalom a legtöbbször azonban ellentmond mindannak, amit ösztöneink és kultúránk elhitet velünk. Ezért kell ellenállásra számítanunk, arra, hogy amit az énünknek nevezünk foggal-körömmel fog küzdeni azért, hogy saját akaratát érvényesítse, és hogy egy pillanatra se adja ki a kezéből az irányítást. Az ego sikeres akar lenni, fontos akar lenni, tervei vannak, forgatókönyvei és túlélési stratégiái. Állandóan lefoglalja magát valós vagy vélt fenyegetések elhárításával. És mindenképpen, valahogy, bárhogy, egyedi, eredeti és jelentőségteljes akar lenni. Ilyenkor Isten csendesen vár, nem erőltetheti rá magát amúgy is túlzsúfolt elmékre és szívekre. Az elcsendesülő, szemlélődő imádkozásban azonban helyet hagyunk életünkben a szentségnek, ezáltal pedig kiengedjük kezünkből az irányítást. Ezt a félelmetes, gyötrelmes belső utat járta és járja minden szent és misztikus. Félelmetes út azért, mert nem tudjuk, hogy hová vezet. Gyötrelmes, mert amit eddig fontosnak tartottunk, jelentéktelenné válhat, ami nélkül nem tudtuk elképzelni életünket, megtanuljuk nélkülözni, és amit életünk céljáról gondoltunk, az átértelmeződik. A szemlélődő imádkozás illúzióromboló. Felfedi szándékainkat, énközpontúságunk zsarnokságát, a mindennapi gondolkodásunk szánalmas körkörösségét. Gyakorlatilag a kontroll és az irányítás átadására ösztönöz, ami minden alkalommal szorongással jár. Az egónk a szentségre való áthangolódást halálos fenyegetésként értelmezi, joggal. Aminek meg kell halnia, az az énközpontúság, az érvényesülés és a siker boldogságot ígérő reményének a szétoszlatása, ami szinte elviselhetetlen terhet jelenthet. Erről mondja Jézus, hogy aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt – vagyis aki a teljes életre vágyik, annak identitását a szentség tükrében, Istenben kell keresnie, és nem a saját akaratának és szándékainak a tükörképében. A rókáknak vackuk van, a madaraknak fészkük, csak az embernek nincs előre elrendelt helye a természetben – tanítja a Mester. Mégis az otthon, a fészek gondolata körül forog szinte a teljes életünk. Ezért tud megtartó erő lenni a család, és ezért védelmezzük szeretteinket életünk árán is. De ugyancsak ez az oka annak, hogy olyan szenvedélyes érzelmek mozgat meg bennünk pl. a nemzeti öntudatunk – az otthont és a biztonságot jelenti számunkra. Holott nyugalmat és biztonságot csak időlegesen és nagy áldozatok árán érhetünk el. Oltalmat valóban jelenthet a család, a törzs vagy a nemzet, kiszámíthatóságot nyújthat a napi, heti és éves rutin, a dolgos hétköznapok és az azokat megszakító ünnepek, vagy a világ és az emberi élet szentre és profánra való felosztása. Biztonságot és egy koherens világképet nyújthat egy vallási közösséghez való tartozás, a tudományban való elmerülés, a politikai elkötelezettség, továbbá a biztonságot szolgálják (ezért gyakran lehetetlen feladat kihúzni a méregfogát) az előítéletek, az ideggyűlölet és a rasszizmus. És ennél még sajnálatosabb módon, biztonságot és megnyugvást jelent minden rossz szokás, az alkohol és a dohány, sőt a legártatlanabb szükségleteink, mint az evés és a társak támogatása is tölthet be vigasztaló funkciót. Mindezek, függetlenül, hogy miként ítélnénk meg erkölcsileg vagy a fizikai és lelki egészségünkre nézve, olyan keretet és alapot biztosítanak, amelyekhez újra és újra vissza lehet térni, ideig-óráig vigaszt, erősítést nyújthatnak, és értelmet adnak az életnek szorongásaink közepette. Lehet, hogy ennél nem is lehet több az ember, és lehet, hogy minden tanítás és tevékenység végső soron vigasztalás az emberi élet alapvető kiszámíthatatlanságára és a boldogságunk törékenységére. És mégis. A világ assziszi ferencei, teréz anyái, nelson mandelái azt mutatják, hogy az ember lehet több ennél: lehet szent. De ehhez alázatos, kitartó és őszinte lelki életre lesz szükségünk, hogy felszabaduljunk annak kényszere alól, hogy bizonyítsuk azt, mennyire megfelelőek vagy megvilágosodottak vagyunk, vagy hogy mennyire ismerjük Istent. A lelkiség útja nem diadalmenet, és tele van alázatra tanító eseményekkel. Ezek jó esetben megnyitják szívünk a valóság iránt, rossz esetben ingerlékeny, dühös és kicsinyes lényekké fokoz le.

 Nagypéntek és húsvét megerősített abban, hogy az istenség önmagát adja hozzá az emberi életünkhöz, a kereszt egyszerre kínzóeszköz és a megváltás jelképeként az emberi élet alapvetően ellenmondásos voltára emlékeztetett, a megtörtségében is áldott életre. Húsvét után talán egyetlen bizonyítékunk az üres sírkamra, amelynek bejárata elől a húsvéti mítosz szerint a követ elhengerítették. Húsvét reggelén ez az első jele annak, hogy valami rendkívüli történt. De vajon készek vagyunk-e az üres sír feszültségével élni? A mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy nem nagyon. Az élet és halál elválaszthatatlansága, az isteni megtestesülést a Valóságban, beleértve életünket, feszültség lengi körül, amit az emberi szív nehezen akar elviselni. Az üres sírkamra látványa megoldhatatlan rejtély, ezért jobbára nyomasztó. Ezért tűnik megoldásnak az eredeti kő helyett a költő által említett „keresztény limlomot” odahengeríteni a sír elé: hitvallásokat és dogmákat, a megváltó szeretet evangéliuma helyett a megváltó erőszak egyetemesen emberi téveszméjét, a helyettes elégtétel és a bűnbak motívumát, és sorolhatnánk.

S lassan a kő mintha visszakerülne a sírkamra bejáratához. Lassan kezdünk ismét kételkedni a feltételek nélküli szeretet istenében, és a valóság, az itt és most-ban megtestesülő szentség helyett egy patriarchális, szánalmasan szúk határok között megnyilvánuló személyiség-istenség kényuralma alatt véljük találni magunkat. Lassan újra indul a „meg kell felelnem az istennek, különben...” nevű játszma, a szégyennel és bűntudattal sújtó lelkület. Az Úr sírja elé ismét a vallásos limlomjainkat gördítjük. Ezek a kézenfekvő lelkiség-pótlékok a megszokott, mindig előkapható vallási konzervek, a bűn-elméletek és üdvtanok, beleértve a sajátunknak tartott ún. jellem általi üdvözülésnek az illúzióját.

Minden nemzedék és egyén saját lelki-spirituális tudatszintjének megfelelően értelmezte és élte meg a húsvéti misztériumot, és minden kor és társadalom a saját képmására gyártott limlomokkal akarta elrejteni az üres sír rettenetét és reményét. Az egocentrikus elme a megváltást a személyes én, az egyéni élet örökéletbe való átültetésében látta, a törzsi gondolkodású, etnocentrikus gondolkodás egy kiválasztott, de mindig saját csoport kiválóságában kereste a megváltást. A racionális elme gyermeki butaságként elutasította a mítosz nyelvén áthagyományozott történetet. És ezen túl már nemigen merészkedtünk. A reformáció és a felvilágosodás áldásait méltatva lassan megfeledkeztünk a közvetítő nélküli (szentírások, papság, intézmény-egyházak) szentségélmény fontosságáról. Féltünk a misztikusok költeményétől, akik a szenvedélyes szentség iránti vágyukat a szerelem fogalmaival tolmácsolják. Megijedtünk, mert ezek az istenség jelenvalóságának tudatában élő szentek azzal szembesítettek, hogy minden közvetlen Isten-tapasztalat kiszámíthatatlan, ezért intézményesen nem is irányítható. A jézusi életmód és a Léleknek való engedelmesség helyett szabálykövetés és társadalmi megfelelés lett. Ezzel ellentétben a kontemplatív állapot az istenséghez való elszakíthatatlan tartozás élménye, melyben otthonra a szentségben találunk, a külső körülményektől függetlenül. Ilyen értelemben misztikus jellegű a tapasztalat, ami nem valami paranormális értelemben rendkívüli tapasztalatra utal, hanem az istenséggel való belső összetartozás és elválaszthatatlan egység tapasztalati tudásáról.

 Az ünnep után fontos még egyszer visszatérni a húsvéti élményhez, és közben polcra tenni a másodkézből kapott isten-tapasztalatot. A középkori, de a kortárs muszlim, keleti és keresztény misztikusok (pl. Merton, Keating, Rohr, Finley) meglepően hasonlóan gondolkodnak Istenről, és a hozzá fűződő kapcsolatról. Az költészetben az istenes versek szerelmes versek. A teljesség iránti vágy, melyet csak a szentség megtapasztalása elégíthet ki, nem helyettesíthető sem teológiai fejtegetésekkel, sem a szent iratok tanulmányozásával. Átalakuláshoz csak az élmény vezethet, akárcsak a szerelemben, az érzelmet nekünk kell megtapasztalnunk, megélnünk, be- és ki lélegeznünk minden gyönyörével és gyötrelmével. A misztikus ember az, aki szerelmes a szentségbe. És milyen a misztikusok istene? Mint a reménytelen szerelmes, aki állandóan és kétségbeesve keresi szerelmét. Ilyen Isten, reménytelenül szerelmes az emberbe, nem távolról szemlélődő, érzelmileg be nem vonódott hatalom, hanem az emberi korlátai közé szorított Lélek, aki teljesen és végérvényesen adja magát hozzá sorsunkhoz. Ez a titok válik nyilvánvalóvá húsvétkor, és ez a felismerés vonz az ünnepet követő időben is a szentség felé.

Isten, mint reménytelen szerelmes hív minket egy olyan egységre, amelyben elsimulnak a kettősségek, és értelmét veszíti az én-ember és Te-Isten elválasztása. Hív „egy olyan útra, amelyet nem értünk, egy olyan a találkozásra, amelynek a helyszínét nem találjuk. Csak keressük és kutatjuk. A csend nem édenkerti örömökkel jár, hanem egy rettenetes ürességérzettel. Isten magunkra hagy, a kifosztottság érzésével. Ami a kezdetben imáinkban lelkesített, most lehangolóan felszínesnek és hiteltelennek tűnik Isten színe előtt. Csupán azt tehetjük, hogy teljesen és egészen odaadjuk magunkat kegyelmének. Csupán azt tehetjük, hogy várjunk a sötétben és kiáltunk a szabadításunkért. Csupán bízhatunk abban, hogy Isten szeretete előtt számításba sem kerül a gyarlóságunk. Csupán hitetünk Benne” (J. Finley). Jobb ezért, ha minél kevesebb vacakhoz ragaszkodik a szívünk, hogy annál nagyobb teret és mélységet tölthessen be életünkben a valóság Istene. Ezért kezdd el és folytasd a takarítást, dobd ki a limlomot, hogy élni tudj Isten érthetetlen ragaszkodásának és szerelmének tudatában. Éld meg a misztikusok átalakító és ijesztő paradoxonját: a kölcsönösen reménytelennek tűnő, ember-Isten szerelem titokzatos hatalmát!

 (Unitárius Közlöny, 2016. március)