– Ki az? – szalad ki Nagymama a belső szobából a kitartó, erősödő dörömbölés hallatán.
– Farkas vagyok! – érkezik a dörmögő válasz az ajtóban álló, Segesváron átutazó Farkas Dénes bácsitól.
– Jaj Istenem: itt Piroska! – kiált Nagymama és kacagva nyit ajtót.
Történt ez a segesvári papilakon, valamikor a nyolcvanas években. Ilyen hangulatot varázsolt Nagymama sokak életébe. Megpróbálom leírni, milyen is volt ő.
Nagy Ferencné Báró Piroska (1917. június 14., Petrilla – 2006. április 7., Segesvár) kizárólagosan a kövekre figyelt. A kavics (anyagi javak), a homok (házi teendők) nem volt prioritás. A konyha várhatott, inkább velünk vagy a betérő vendéggel beszélgetett. Vagy az átutazóban, csomagját csak épp betevő kalandorral beszélgetett egy csésze füves fekete tea mellett. Soha nem sietett, mindenkit meghallgatott, humorával és kiegyensúlyozottságával erőt adott. Azt hiszem ezek igazi papnés „kellékek”.
A karácsonyi ünnepélyek Betlehemeséhez a papilakon történő beöltözéskor minden pokróc, törülköző és sál Mária, József, a bölcsek és a pásztorok színészi kellékévé vált.
A „Piriiiis! A Mécs László kötetem! Az órám! A palástom! (zsebkendőm, énekeskönyvem, stb.)” vasárnapi harangszó előtti rohanás közepette megőrizte jó kedélyállapotát, nyugalmát. Nagyapám szárnyalásai (versírás, énekkomponálás, festés) csak a Nagymama derűs természete, türelme, munkatársi támogatása mellett valósulhattak meg. Az csak természetes volt számára is, hogy Nagytata másodmagával, vagy a vonaton megismerkedett keletnémet turistákkal jött haza ebédre. Az is magától értődő volt, hogy a harmonika biztosította zenés szeretetvendégségeken a keksz és tea az ő kamrájából került elő.
A kolozsvári Irisz telep, Recsenyéd, majd Segesvár és Küküllősárd papnéjaként lelkesen szolgálta egyházát, a legmagasabb zenei képzéssel (a kolozsvári konzervatóriumban zongora szakon két akadémiai évet végzett, hegedű szakon pedig a négyévi fokozatot érte el) énekvezér volt, de a kántorizálást közmunkában végezte. Nem jelentkezett kántori vizsgára, az ambíció fogalma teljesen idegen volt számára. Minden zenei megmozdulás támogatója volt. Az énekvezérség és az otthoni kamarazenekar mellett a hajdani Petőfi iskola kis zenekara, a városi kultúrotthon félszimfónikus zenekara, a zongoratanítványok élvezhették ihletett közreműködését. Ha hétfő, akkor délutáni éneklés a papilakon néhány lelkes dalárdataggal (készülés a vasárnapi templomi éneklésre), este zenekari próba a kultúrházban. Ha csütörtök, akkor otthoni kamarazenekar „az öreg fiúkkal” (Radler bácsi első hegedű, Dr. Mild második hegedű, Márton bácsi cselló, Nagymama zongora). Egyenként foglalkozott a konfirmálókkal: kátéismeretük, énektudásuk elmélyítéséhez mindig volt türelme. A fontossági sorrendben a gyülekezet, a közösség épülése volt az első. (Recsenyéden a Gül baba előadásakor gyakorlatilag a színpadról ment le negyedik gyermekének életet adni.) Kifinomult hallása nem tűrte az almaevéssel járó emberi „zajokat”. A karóra ketyegését a szoba másik végéből meghallotta. Kuncogva tapasztotta be időnként kántorizálás közben fülét az ünnepélyek zsúfolt karzatára felszorult „micsoda pasas”-ok teljes erejű éneklése hallatán.
Szenvedélye a varrás volt. A szószékterítő, a falvédők, asztalterítők, díszpárnák, énekeskönyvek borítói őrzik udvarhelyi, torockói varrottasok szeretetöltéseit. Ez a kép van mindig előttem: ül a teraszon, a verandán, nyakában az előre felvágott piros matring, kezében a varrottas, szemüveg a szemén, szájában épp egy befűzésre váró fonal, és mikor meglát, akkor örömkiáltással, becézgetve fogad, és várja a napi részletes beszámolót. „A varrás nyugtat – mondta mindig – egyenes adásban vagyok Istennel!” Öltögetés közben „utazott”: gyermekkora Városfalvájába, a múltba, a jövőbe, szeretteihez. Édesapja, Báró József unitárius lelkész és édesanyja Tamás Piroska ilyenkor mindig vele voltak, öltéseit kísérték.
Nagyon örvendett a hétfőnek, Nagytata almanapjának, mert ekkor lelkiismeret-furdalás nélkül varrhatott, nem volt szükséges ebédet főzni. A konyhai Kossuth rádió „Ki nyer ma?” recsegésén átszűrődő zeneművek szerzőit mindig bekiáltotta. Kedvenc zeneszerzője (nagymamaként) Chopin és Liszt volt, átszellemülten dúdolta, zongorázta őket. Kedvenc egyházi éneke „Adjatok hálát az Istennek, imádkozzatok szent nevének ...”.
Gyönyörködtette a korcsolyázás és a talajtorna.
Fontos volt számára a nyelvtanulás. Ha „tejútra” ment (a sarki boltba), szatyrában mindig magával vitte a magyar-német szótárat, és a hosszas sorban állás ideje alatt azt tanulmányozta. Irtózatos sebességgel elragozta az „ ich habe gehabt, du hast gehabt...”-ot, de ha „élő” német vagy angol „fiatalember” került eléje, akkor futott a telefonhoz: „Vera, gyere gyorsan!"
Kedvenc költője Petőfi, akit minden március 15-én megsiratott. Hosszasan lapozgatta ilyenkor a Révait, a forradalom forgatókönyvét felelevenítve meghatottan mesélt. Sok verset kívülről fújt, mondta, hogy még az udvarhelyi Képzőben tanulta. Bosszantotta, hogy a Nemzeti dalt rosszul hangsúlyozzák: „Rabok voltunk mostanáig,/ Kárhozottak ősapáink,/ Kik szabadon éltek-haltak,/ Szolgaföldben nem nyughatnak”. Szerinte Petőfi a kárhozottak után pontot akart tenni. Ott kell egy lélegzetvétel, majd: „Ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak”...(Nem ősapáink kárhozottak).
Egyvalamit gyűlölt: a háborút. A Budapestre való menekülésükkor megtapasztalt világháborús kegyetlenségeket hosszasan mesélte. Meleg rokonszenvvel, édesanyaként gondolt minden katonára.
Sokat imádkozott családja tagjaiért, számon tartotta a fontos eseményeket és jelen volt az unokák minden ünnepélyén. De hálás közönsége volt az otthoni házi előadásoknak (tornamutatványok, lányunokák együttesének koncertjei) is. A karácsony ünnepi gyertyafényében boldogan énekelt gyermekei, unokái körében.
84 éves korában agyvérzés érte, amiből nehezen épült fel, majd ágynak esett. Gyermekei az ő végtelen szeretetétől ihletetten gondozták. 88 éves korában, házasságának 66. évében csendesen megpihent.
A mozdulat, ami itt maradt: a felemelt, kissé hátradőlt fej, közben mély lélegzetvétel és lecsukott szem. Mosoly. Béke, jóság, végtelen szeretet, igazság, harmónia, humor és csupa dal – ilyen az én drága nagymamám lelke. Nagyon hiányzik, de ahányszor Ákossal és Abával énekelek, érzem, hogy itt van velünk. Jelentős része az én életemnek. Rám köszön a gyermekeim tekintetében, egy-egy mozdulatban, a kezdőénekek moll akkordjában, a varrottasok szíveiben. Ilyenkor gondolatban odabújok hozzá, ahogy hozzá mindig lehetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése