Orsi újabb sikere

A másság elfogadása

Közeledett az év vége. Próbálnunk kellett a karácsonyi ünnepélyre, így elkéreztettek pár óráról. A próbák a „vallásteremben” zajlottak, és néha megesett, hogy ott éppen óra volt.
    Ha jól emlékszem, azon a napon éppen a másodikosoknak volt vallásórájuk. Mi csak arra vártunk, hogy ők végre elcsendesedjenek, hogy tudjunk próbálni. Sehogy sem tudtuk őket hallgatásra bírni, de ekkor valakinek eszébe jutott valami. Felállt és így szólt: „Figyeljetek csak! Mit tudtok ti a vallásszabadságról?” 
    Nagyon jól gondolta azt, amit gondolt, mert hirtelen csend lett. Láttam a kicsik arcán, hogy most tényleg, úgy igazán gondolkoznak.

    Mikor már úgy tűnt, hogy senki nem fog megszólalni, egyikünk felállt, és magyarázni kezdett: „Na szóval... a vallásszabadság...” – ekkor megállt egy pillanatra. „Először is: ki tudja, ki volt Dávid Ferenc?” Összesen hárman emelték magasba kezüket – hárman a tizenkettőből.
    Enyhe mosoly jelent meg a tanárnő arcán. „És ki mondja el nekünk?” – kérdezte.
    Egy szőke, copfos kislány felállt, és nagy levegőt véve így szólt: „Dávid Ferenc volt az unitáriusok megalapítója.” – mondta büszke mosollyal és kihúzta magát.
    Fojtott nevetés hallatszott a nagyobbak sorai közt, de türtőztettük kirobbanni készülő vihogásunkat. Ekkor egy félénk kisfiú halkan, de határozottan megszólalt: „Az unitárius vallás megalapítója volt, biztosan Zsófi is ezt akarta mondani.”
    „És ki tudja elmesélni, hogy hogyan történt ez?” – kérdeztük jutalmat ígérő tekintettel, melynek megvolt a hatása: a kicsiknek felcsillant a szeme, többen fel is álltak, majd egymás szavába vágva mesélni kezdtek: „Hát az úgy volt, hogy ez a bácsi...” „Dávid Ferenc!” – kiáltott egy másik. „Szóval ez a Dávid Ferenc egy nap azt gondolta, hogy miért ne legyen még egy vallás, és ezért felállt egy nagy kőre és azt mondta, hogy legyen még egy vallás, és annak a neve az unitárius lesz.”
    „Jaj, de buta vagy!” – szólalt meg egy vékony hang. „Biztos, hogy nem ezért találta ki ezt a vallást. Szerintem azért, mert a többi már unalmas volt, azokat jól ismerte, szeretett volna valami újat”.
   „Én ezt másképp tudom.” – szólalt meg egy szemüveges kisfiú . 
   „Na persze, akkor mondd is el!” – harsogták a többiek.
    „Hááát..." – kezdett bele félénken a kisfiú – „nem azért akart Dávid Ferenc más vallást, mert nem volt jobb dolga és unatkozott” – (itt-ott nevetés hallatszott). „Ő azt akarta, hogy mindenki abban higgyen, amiben akar, amit jónak lát, és senkit se kényszerítsenek semmire. Ezt apukám mondta nekem.”
   Mindannyian őszinte ámulattal bámultuk a kisfiút, majd valaki kizökkentett ebből az állapotból. „Rosszul mondtam?” – kérdezte a fiúcska, látva néma megilletődöttségünket.
   Ekkor a nagyobbak közül szinte mindenki tapsolni kezdett, majd mosolyogva, a terem egyik végéből a másikba átkiabálva, egymás szavába vágva gratuláltunk neki, és persze, a piros pont sem maradt el a tanárnő részéről.
   „Gyerekek, tudjátok, mit jelent ez a fajta szabadság a mai emberek számára?” – kérdezte a tanárnő. Kíváncsi tekintetek tapadtak rá.
   „Azt, hogy bár mindegyikünk más, mindenki másképp gondolkozik, másképp él, másképp lát dolgokat, de fontos, hogy ettől függetlenül ugyanúgy mindenkit elfogadjunk, tiszteljük másságát, és hallgassuk meg véleményét.”

    „Ez azt jelenti, hogy mindenkit kell szeretni?” – kérdezte hátulról egy hang.    „Nem, a szeretetet nem lehet parancsolni, sem kényszeríteni, de megtanulhatjuk elfogadni a másságot.”
   Ekkor megszólalt a csengő, és mi csodálkozva vettük észre, hogy senki nem rohan egyből az ajtóhoz, hanem elgondolkozik az imént hallottakon. És akkor döbbentünk rá, hogy a próba elmaradt... de nem bántuk, mert egy fontos dolgot tanultunk a kicsikkel együtt mi is.

Sánta Orsolya, János Zsigmond Unitárius Kollégium, VII. A. Osztály