Aggodalommal kezdődött az év. Az elmúlt heteket nyomasztó érzések, bizonytalanság, félelem és remény jellemezte, sok-sok ima.
Orsinak december közepe táján megjelent egy kis csomó a bal fültövén (a füle előtt). Jól kitapintható, nem mobilis, kemény. Első körben egy homeopátiás gyermekorvoshoz mentünk, aki gyulladáscsökkentőt és toroksprayt írt fel (ugyanis piros volt a torka, s azt gyanította, hogy a nyirokcsomó-duzzanat ezzel állhat összefüggésben). A kezelés nem hatott, sőt, a csomó picit nőtt is, már nem csak tapintható volt, hanem láthatóvá is vált.
Ünnepek után megpróbáltuk elérni a szóban forgó orvost - sikertelenül. Vakáció. A családi orvosunk, akihez küldőpapírért mentünk, hogy a laborvizsgálatokat elindítsuk, nagyon megijesztett. Hümmögve tapintotta ki a csomót, s sokat (rosszat) sejtető tekintettel mondta: ezt ki kell vágni, ez nagyon problémás dolog. (Orsi elkezdett remegni félelmében). Majd hosszú perceken keresztül keresgélt az orvosi regiszterben, hogy a küldőcédulára egy előzetes diagnózist írjon. Közben felnézett, és kedves mosollyal Orsihoz intézte szavait: "olyan ritka betegséged van, hogy a regiszterben sem találom".
Orsi feszültsége akkorára nőtt, hogy leszakította a kezében tartott sapka bojtját.
A küldőcédulára ez került fel: "tumoara benigna de parotid stanga".
A rendelő előtt sok időbe telt megnyugtatni a magánkívül síró Orsit. No comment.
Megkerestük Batiz Attilát, Orsi volt ovistársának apukáját, remek gyermekorvos. Ő ténylegesen segített. Elindított az úton.
Először a Gyermekklinikára kerültünk, ahol nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Elvégeztük a laborvizsgálatokat, majd az orvos elküldött az orr-fül-gégészeti szakosztályra. Itt két orvos vizsgálta meg Orsit nagy hümmögések és fejcsóválás közepette, s rögtön ultrahangos vizsgálatra küldték. Egy fiatal orvos nézte meg, aki az általa leírt diagnózist gyászos arccal adta át. Az ítélet sokkoló volt: "tumoara mixta de glanda parotida". Vissza az orr-fül-gégészeti szakorvoshoz, az nagyon emberségesen és kedvesen megnyugtatott, hogy ez bármi lehet, ne ijedjünk meg, amíg nincsen pontos diagnózis. Kedvesen mutatta meg Orsinak a füle mögött húzódó sebhelyet: valamikor őt is megműtötték, nem nagy ügy az egész. Felém fordulva nagyon komoly arccal azt mondta: még ma menjünk el az arcsebészetre, keressük meg Baciut professzort. És elküldött egy másik, nagy tapasztalattal és a legmodernebb felszereléssel rendelkező ultrahangos orvoshoz is, akihez másnapra előjegyeztettük magunkat. Eddig 6 orvos látta Orsit, öten azt mondták, hogy ezt a csomót mindenképpen ki kell műteni.
A második, nagyon alapos ultrahang-vizsgálat után az orvos felvilágosított: a csomó, bár kemény és csúnya képződmény, vérrel jól ellátott, jól körülhatárolható - szerinte egy erős gyulladás képződménye, nem tűnik tumorálisnak. Viszont alatta van egy második csomó is, ami kézzel nem kitapintható, mert mélyen van, s az nagyobb az elsőnél. Az arcsebészethez küldött, de azt javasolta: először jó lenne egy antibiotikumos kúrát végigcsinálni, hátha gyulladás, s visszafejlődik a duzzanat. Mert az arcideghez nagyon közel van ez a csomó, s (nyomatékosan szótagolta): semmi esetre sem sérülhet az ideg!
Közben megkaptuk a laboreredményeket: abból az derült ki, hogy minden érték a normális keretek között van.
Végre egy megkönnyebbült mosoly Orsi arcán!
Másnap reggel az arcsebészeten. Két orvos nézte meg, vittük az összes eddigi leletet (véreredmények, ultrahang). A sebészprofesszor ítélete határozott és egyértelmű volt: műteni kell. Minél hamarabb. S majd a kötelező biopszia megmondja, mi ez. De előtte még menjünk el a Járványkórházba, ott is vizsgálják ki, mert úgy látja, a torka nincs egészen rendben, s nem műtheti, míg ki nem kúráljuk a hűlésből. Ajánlólevelet adott, azzal kerestük meg a szóban forgó orvosnőt.
Kedvesen fogadott, egynapos beutalót adott Orsinak, következett az újabb vérvétel. Cicáról kérdezett, hogy érintkezik-e Orsi velük, ugyanis a toxoplazmózisnak hasonló tünetei lehetnek. A HIV-tesztet is elvégezték. S felírta az antibiotikumot (Klacid, 500 mg), 10 napig szedje - "egyelőre, s majd meglátjuk".
Csütörtökön mentünk vissza az eredményekért - s végre kiderült: a véréből kimutatták az Epstein-Barr vírus jelenlétét. S a diagnózis: fertőző mononukleózis (köznapi nevén"csókbetegség"). Állítólag a felnőtt lakosság 80%-a hordozza ezt a vírust, de leggyakrabban tünetmentesen zajlik a fertőzés. Ritkább esetben - mint amilyen a Orsié - felülfertőzés következtében ilyen fura tüneteket produkálhat.
És most a jó hír: már 3 nap antibiotikumos kezelés után jól érzékelhetően csökkent a duzzanat, így fellélegeztünk. Persze folytatjuk az antibiotikumos kezelést, hétfőn pedig hasi ultrahang vizsgálatra megyünk, hogy megnézzék, nincs-e elváltozás a májon és a lépen (állítólag a májnövekedés néha együtt jár ezzel a betegséggel).
Közben az is kiderült, hogy a suliban pár gyereknél az ősszel felfedezték ezt a vírust....
Mindenesetre leesett egy kő a szívünkről, hiszen nem kell műteni Orsit. A gyógyulás útján járunk, minden jó lesz. :)
A hét végére végre eljött a mosolygós fellélegzés. Ezt megünnepelendő Orsi kedvenc vendéglőjében, a Bécsi Bisztróban ebédeltünk. :)
Az elmúlt hetekben megtapasztaltuk, hogy a kolozsvári kórházakban nagy változás történt az elmúlt években: az orvosok hozzáállása nagyon professzionális és emberséges, mindenki legjobb tehetsége és tudása szerint segít. S nem volt sem boríték, sem "protekció" - egyszerűen csak egyik szakorvos küldött a következőhöz (talán a küldő orvos parafája volt a "tárulj, Szézám"?)
Batiz Attilának nagyon hálásak vagyunk. Végig figyelemmel kísérte a lépéseket, folyamatos telefonkapcsolatban álltunk, érdeklődött, biztatott. Köszönjük neki!
Sok jó szót, gondolatot, pozitív energiát, biztatást kaptunk családtagjainktól, barátainktól közelről-távolról. Nagyon sokat segít, segített.
Annyira törékeny az emberi lét! És annyira átértékelődnek a dolgok ilyenkor....
