



bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre,
és facsarj hűs citromlevet,
savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol,
s a mesebeli hószín hattyút,
mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot... -"




![]()
Kassák Lajos: Elhagyott tárgyak (IX.)
Ki emlékszik
Vincent van Gogh bakancsaira
az ajtó előtt.
Milyen széttaposottak
megalázottak.
Elhagyta őket az élet
de nem haltak meg.
Egy tébolyult festő
lehelte beléjük
a lelkét.
Halhatatlanná
és szentté váltak.
Most a műkereskedők
hálójában vergődnek.
Értéküket
a börzén jegyzik.








Megkérdezték hát a virágot.
– Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
– Igen – mondta.
– De hiszen nem öntözött!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen nem kapálgatott!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen rád se nézett!
– Tudom – mondta a virág.
– Aztán meg agyonöntözött.
– Tudom – mondta a virág.
– Agyonkapált.
– Tudom – mondta a virág.
– Sápadt lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Csenevész lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Akkor meg miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.
– Azért, mert szeretem – mondta a virág.
– Miért szereted? – háborgott Aromo.
– Csak – mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
– Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha.(Lázár Ervin)